2023. február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján Farádon, az evangélikus temetőben az ott eltemetett 3 ismeretlen áldozat kopjafájánál koszorúzással egybekötött megemlékezésre került sor. A megemlékezés a Hímnusz közös eléneklésével és Szalai Zoltán polgármester Úr köszöntőjével kezdődött, majd Dr. vitéz Czapáry-Martincsevics András nemzetőr altábornagy, a Vármegyei Szövetség elnök-parancsnoka mondott megemlékező beszédet, melyet alább közlünk. A Magyar Nemzetőrség “Török István” Győr-Moson-Sopron Vármegyei Szövetségét vezetésével Gerendi Attila nemzetőr dandártábornok, alelnök, Márkus János nemzetőr százados, Lojek Norbert nemzetőr főhadnagy és Szalai Zoltán nemzetőr százados képviselték.

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Hölgyek és Urak!

Tisztelt Bajtársaim! Tisztelt Megemlékezők!

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000-ben elfogadott határozata értelmében minden év február 25-én van, annak emlékére, hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

George Orwell mondta:

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.”

Mivel uralni akartuk a múltunkat, ezért itt Farádon – nemzetőr bajtársaimmal együtt – 2012 januárjában pontot raktunk az emberek között terjedő szóbeszédekre, amikor az evangélikus temetőben felkutattuk és megtaláltuk három ismeretlen, a csornai ávós laktanyából idehurcolt és faládákban titokban eltemetett szerencsétlen áldozat maradványait. A kutatások alapján az áldozatok (2 férfi és egy nő) személyazonossága sajnos nem volt megállapítható, erőszakos haláluk igen és az is kiderült, hogy mindez 1953 késő őszén történt. Egy évvel később, a februári emléknapon kapták meg a végtisztességet az elhunytak és úgy gondolom, hogy ők joggal tekinthetők a kommunizmus ismeretlen áldozatainak. Akkor, Polgármester Úrral közösen, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Nemzetőrség támogatásával úgy döntöttünk, hogy minden évben megemlékezünk erről az eseményről.

Amikor megemlékezünk a kommunizmus áldozatairól, akkor három nagyszerű író, gondolkodó szavait nem árt, ha figyelembe vesszük. Szolzsenyicinről, Wass Albertről és George Orwellről van szó.

Alekszandr Szolzsenyicin mondta:

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra-és szellem ellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot és fogalma nincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek. Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana. Ha valaki kimondja előtted Auschwitz nevét és nem teszi hozzá Kolimát – azt küldd el a fenébe.” – mondja Szolzsenyicin mély történelmi tapasztalattal a zsebében. A jakutföldi Kolima volt a szovjet-rendszer Kelet-Szibériában fekvő legnagyobb kényszermunkatábora.

Amikor kommunizmusról beszélünk, akkor Marx és Lenin elátkozott örökségéről van szó, melyet a magyar nemzet számára az 1919-es vörös terror, az 1945-ben kezdődött szovjet megszállás és annak hű kiszolgálói, a Rákosi rendszer, majd a vérbetiport 1956-os forradalmat követő kacsintós Kádár diktatúra személyesített meg.

De beszéljünk az áldozatokról, mert övék a dicsőség és a tisztelet, továbbá sorsukon keresztül érthetjük meg a kommunizmus lényegét!

1919 márciusában a magyar nép a hazaáruló gróf Károlyi Mihály által a Lenin magyar örököseinek átjátszott új hatalom mibenlétét és természetét hamar megtapasztalhatta, mert Kun (Kohn) Béla vezetésével féktelen terror bontakozott ki a munkásság, a vidéki lakosság és különösen az egyház ellen.

Igazán nem akarom a megjelentek idegzetét borzolni, de több idekívánkozó sorstörténet közül kettőt – a Sopronkőhidán és Csornán történteket – felelevenítek, melyek a 19-es vörösterrort megvalósító Cserny különítmény – közkeletű nevükön Lenin-fiúk, élükön Szamuely-Sámuel Tiborral történt.

„1919. június 7-én, Sopronkövesden garázdálkodtak Szamuely hóhérlegényei. Itt Schmidt Mátyás vasúti pénztárost ítélte Szamuely kihallgatás nélkül halálra. Az álla alá egy rudazókötelet csavartak, és egy körtefára felakasztották. Minthogy lélegezni néha-néha tudott, délelőtt fél kilenctől tizenegy óráig kínozták, míg végre meghalt. Előzőleg a fiát kényszerítették, hogy akassza fel az édesapját (tudjuk mai marxistáinktól, hogy a bolsevizmus eredendően humánus világnézet), de ő erre nem volt hajlandó, sőt felajánlotta, hogy inkább meghal az apja helyett. Erre összeszurkálták a fiút, aki fájdalmában elájult. Majd fellocsolták, és végig kellett néznie édesapja szenvedését, végül a szemben lévő fára őt is felakasztották. Ezt viszont az apjának kellett végiggyötrődnie. Ez alatt a fenevadak nyugodtan tízóraiztak. Sőt, így válaszoltak a fiúnak, amikor az apja életéért könyörgött: „Felakasztjuk mi az Úristent is!”

1919 pünkösd vasárnapján Kapuvárra robogott be Szamuely kétszáz terroristával, itt hat embert akasztottak fel a vendéglő előtt.

És mi történt Csornán 1919 pünkösd hétfőjén?

A csornai ellenforradalom leveretése után a közeli Győrből Csornára érkezett terroristák száznyolcvan embert szedtek össze túszként. A rabokat Győrbe vitték és egyetlen szűk zárkába gyömöszölték őket. Még a rácsos ablakok vasredőnyeit is rájuk zárták. „Hadd fulladjanak meg!” – mondták a terroristák kedélyeskedve. Győrben a Gombos-féle terrorkülönítmény székelt. Néhány nap múlva Budapestről megjött az erősítés: Szamuely Tibor érkezett meg terrorcsapatával. A forradalmi „hiéna” előtt vörösőrök „tisztították” meg az utcát, ordítozva rohantak végig Csornán: „Be a házakba!” Aki nem tudott idejében menekülni, arra rálőttek. Halálos csendben, üres utcákon robogott végig Szamuely géppuskákkal felszerelt autója a városon. A hírhedt halálmester statáriumot tartott a Főtéren. Megkérdezte, hogy ide tűzték-e ki a fehér zászlót az ellenforradalmárok. Az igen választ követően kimondta a verdiktet: „Akkor ide kell őket felakasztani.” A szabad ég alatt asztalt állítottak a börtön előtti térre. Szamuely maga elé vezettetett vagy harminc foglyot. Senkit se hallgatott ki, csak azt kérdezte tőlük, megvan-e a vagyonuk? Hét embert ítélt halálra.

„Mars a halálba!” kiáltással adta át őket a Gombos Ferenc által vezetett győri különítménynek. (Csak zárójelben említem meg, hogy 1990-ig a Prohászka Ottokár Általános iskolát Gombos Ferencről nevezték el.) A templom előtti térre hajtották az áldozatokat. A kivégzés sorrendjében említem az áldozatokat: elsőnek Tarcsai István rábapordányi segédjegyzővel végeztek, a hóhérok, majd Akóts Gyula malomtulajdonos következett, akit az akasztófa alatt véresre pofoztak, mert nem rúgta ki maga alól a zsámolyt. A rábacsanaki Takács Ferenc hadnagy szeminarista papnövendék nyakán elszakadt a kötél, miután másodjára is felakasztották, addig verték, míg élet volt benne. Laffer Lajos csornai vaskereskedőt a lakóházával szemben akasztották fel, sokat szenvedett, családja úgyszintén. A farádi idős Németh Gyula földbirtokos méltósággal viselte a halált. A rábacsanaki malmos nagygazda Pozsgay Bálintot, mivel daliás magas termetű ember volt, gúzsba kötözve kettős hurokkal fojtották meg. Utoljára a pápai illetőségű Glaser Ferenccel végeztek a terroristák, akik a kivégzés előtt puskatussal agyba-főbe verték, leköpködték áldozataikat. A kivégzésnél nem volt orvos. Az áldozatok testei még ki sem hűlhettek, amikor a terroristák letépték róluk a ruhát. A kivégzetteket a többi letartóztatottal temettették el.

Felteszem a kérdést, amely egyben javaslat is, Németh Gyula nevét örökíti-e meg Farádon utca?

A Tanácsköztársaság mind a 133 napjára ilyen gyilkosságok voltak jellemzők. Hát ők voltak a kommunizmus hazai korabeli áldozatai.

Szamuely és a terrorlegények nagy többsége megfizetett tettéért, de ez már egy másik történet. Jött Trianon, majd vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk vezetése alatt a magyar nemzet feltámadt és a politikai elszigeteltségből fokozatosan kitörve, gazdasági bravúrt hajtott végre és szövetségesei oldalán részleges trianoni revíziót ért el. Jött a II. világháború, amely számunkra sajnos végzetes eredményt hozott. A jaltai egyezmény nyomán országunk a szovjet érdekzónába sorolódott, bekövetkezett a legrosszabb, ami jöhetett, a felszabadulásnak hazudott szovjet megszállás. No, a kommunizmus átgázolt rajtunk. Ennek illusztrálására halljanak meg sorban a nálunk történtekből egy csokrot.

“A kommunista Vörös Hadsereg nem volt felszabadító, hanem megszálló, nem vörös volt, hanem véres, nem hadsereg volt, hanem horda, és ez a “dicsőséges kommunista szovjet hadsereg” megbízható források szerint jóval több, mint kétszázezer asszonyt és lányt erőszakolt és becstelenített meg csak a magyar fővárosban.”

“Vác többször cserélt gazdát a heves harcokban. Amikor a német-magyar ellentámadás visszadobta az oroszokat, 3 nagy teherautó szállította be Budapestre a Szt. János kórházba a megbecstelenített nőket. Külön osztályon kellett őket kezelni, bordáik összetörve, fogaik kiverve, a gyermeklányok életre

szóló testi roncsolás nyomaival.”

1945. április 4-e után az ideiglenes magyar kormány az ENSZ Segítségnyújtó és Rehabilitációs Szervezete New Yorki irodájába táviratot küldött: “Kérjük, hogy sürgősen küldjenek 470,000 vérbajos beteg gyógykezelésére szükséges gyógyszert.”

“Fiatal házasok voltunk 1944 telén, mikor a balatoni harcokkal átvonult a falunkon a front, a férjem több fiatalemberrel együtt a kádártai határban nézte a falu fölött elrepülő amerikai bombázókat……., meséli egy fiatalasszony. A megszálló oroszok összeszedték őket, és azt mondták, hogy jeleket adtak az amerikaiaknak, ezért az uramat minden ötödik emberrel együtt a szemünk láttára agyonlőtték…. Majd utána válogatás nélkül vitték a környékbeli falvakból a férfiakat malenkij robotra az orosz gulágokba, a bátyámat is összeszedték, majd mikor 42 kilósan 4 év után hazajött, az ávósok Záhonynál leszedték a vonatról, leköpték és úgy megverték, hogy a karja eltörött, azt kiabálták neki, hogy “harcoltál a szovjetek ellen, te disznó”

Szándékosan nem akarom sorolni a számtalan borzalmas történetet.

A legutóbbi években folytatott kutatások szerint 80ezer és 800ezer közé tehető a szovjet hadsereg katonái által megerőszakolt és megbecstelenített magyar nők száma. Sokatmondó adat, hogy Budapest elfoglalását követően Malinovszkij marsall 3 nap szabad rablást engedélyezett a hős szovjet rablóknak, akik ezt a lehetőséget a védtelen civil lakossággal szemben maradéktalanul ki is használták. A fosztogatásra vonatkozó burkolt engedélyként és bíztatásként értékelhetjük azt a tényt, hogy a parancsnokság ezt követően 10 kg-os egységcsomagok hazaküldését engedélyezte a hős szovjet rablóknak. Ezt követően a közmunka jelentette a legnagyobb veszélyt a budapestieknek, mert Szovjetunióban végzendő „málenkij robot”ra a szovjet parancsnokságnak 110ezer személyt kellett összegyűjtenie és ez a létszámkeret kb. 50ezer budapesti civil összefogdosásával volt csak teljesíthető, akiket a legképtelenebb módszerekkel csíptek meg és küldtek a nagy baráti Szovjetunióba.

De mi is volt ez a „Málenkij robot” és mit tudunk a GULAG-ról?

A Málenkij robot a II. vh. utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. Egy jó adag cinizmust is jelent, mert a megszálló csapatok ennek az orosz kifejezésnek az ismételgetésével vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, illetve hazugságával hurcolták el a magyar polgári lakosság tömegeit szovjet munkatáborokba a II. vh.-t követően. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket. A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el a(z elsősorban német nevű) férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig. Mintegy 130ezer embert hurcoltak el, kiknek fele ott lelte halálát, köszönhetően a zord viszonyoknak.

Gulag (oroszul: ГУЛаг: Главное управление исправительнотрудовых лагерей [Glavnoje upravlenyije iszpravityelnotrudovih lagerej], azaz ’Javítómunkatáborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. (A Szovjetunió határain kívül egyedül Mongóliában működött a Gulag szervezetéhez tartozó munkatábor.) A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Feltételezések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban. Magyarországról körülbelül 700ezer embert deportáltak a Gulagra, közülük 300ezer meghalt a rabság során. A Gulag táborok egyik legismertebb foglya Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin matematikatanár volt, aki szabadulása után több könyvben írta meg élményeit az eredeti szovjet terminológia szerint „javító-nevelő munka” céljából létrehozott táborok életéről.

A mi családunkból négyen részesültek a baráti Szovjetunió vendégszeretetéből, ebből egy főt még itthon agyonlőttek, egy fő Kijev mellett tífuszban elhunyt, rehabilitációs iratait néhány éve kaptuk vissza. A visszatért két személy egyike keresztapám, aki 4 évet húzott le, a másik személy egyik tanító unokanagybátyám, aki 10 év után tért vissza és a kommunista irányítású oktatási rendszerben soha nem taníthatott többé.

A 2016-ban 100 éves korában elhunyt Olofsson Placid bencés atya 10 évet töltött a GULAG-on, miután 1946-ban elhurcolták és koncepciós eljárás következtében a GULAG-ra került. Figyelemre méltó és megszívlelendő bölcsességeket hagyott ránk. Őt a humorérzéke sohasem hagyta el:

Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió? (2007)

1945 után, bár a megszállásra berendezkedett szovjet hadsereg jelenléte mellett is voltak illúziói a magyar népnek néhány évig, de a Rákosi (Rosenfeld) Mátyás vezette, Szovjetunióból visszatelepült kommunisták fokozatosan átvették a hatalmat a szovjet megszállók támogatásával és időnként fizikai segédletével. Elcsalt választások, eltűnésnek álcázott megtorlatlan gyilkosságok, a polgári pártok fokozatos felszalámizása, majd feloszlatása – széles volt a skála. A legfőbb eszköz az erőszakszervek kisajátítása és pártirányítás alá helyezése volt, szovjet tanácsadókkal megtűzdelve. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát is e folyamat részeként fogták le és hurcolták el 1947-ben a Szovjetunióba. Az államhatalom megszerzésének folyamata 1948-ra befejeződött. A hatalom a Rákosi klikk kezébe került és az először ÁVO-nak titulált, majd ÁVH-ra átkeresztelt szervezet élére került KGB ügynök, Péter Gábor (született Eisenberger Benjámin) 1945 és 1952 között az Andrássy út 60-ból igazgatott szervezete révén – mint állam az államban – véres rémuralmat valósított meg Rákosi kézi vezérlése nyomán.

Az ÁVH az ellenzékkel való leszámolás eszközén túl a párton belüli lehetséges ellenzék felszámolásának a legfontosabb eszközeként működött, az osztályharc fokozódásának elméletét a gyakorlatba átültetve a magyar társadalomban párton kívül és párton belül ellenségeket keresve és találva, azokat kíméletlenül megsemmisítve – ez volt az ÁVH. Koncepciós perekben emberek tucatjait ítélték halálra, a szerencsésebbek életfogytiglant kaptak. Államilag jóváhagyott és törvények útján szabályozott jogfosztás keretében tömeges kitelepítések, államosítások, rekvirálások kezdődtek és történtek. A minta a sztálini rendszer volt. 1951 nyarára világháborús tömegpszichózis lett úrrá a hivatalos propagandán, mindezt tetézték az irreális állami terv célkitűzései. Megfejelte mindezt a lakáshelyzet súlyossága. Ezek az okok játszottak szerepet a kitelepítések elrendelésében, amely 1951. május 21 és július 18 között közel 5200 család Budapestről történt kitelepítéséhez vezetett. Ez a szám a későbbiekben 13670 főre emelkedett. Ezekből a megüresedett lakásokból kaptak a rendszer közép- és magas beosztású haszonélvezői. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Apró-Gyurcsány család Szemlőhegyi úti ingatlanja is ide eredeztethető vissza, ráadásul egy holokauszt által érintett zsidó család ingatlanjáról van szó. Azon kívül, hogy csecsemőtől aggastyánig terjedt a kitelepítettek köre, elképzelhetetlen körülmények közé kerültek családok ezrei. A legelemibb életkörülmények hiányoztak és ördögi volt a megoldás abból a szempontból is, hogy a kuláknak nyilvánított vidéki családoknak kellett befogadni a kitelepítetteket. A kitelepítettek mégis emberek maradtak az esetek túlnyomó többségében. A rendszert jellemző adatok közül megemlítem az ÁVH által foglalkoztatott 100ezret meghaladó besúgó- és ügynökhálózatot. 1951 és 1953 között a rendőrség 850ezer esetben szabott ki büntetést. A bíróságok 1950 és 1953 között írd és mondd 650ezer személy ügyével foglalkoztak és 387ezer személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Ezek a számok az adminisztratív hatalom túlkapásainak a pontos jelzői. Tömeges és ugyanakkor törvénytelen volt a parasztság beszolgáltatási kötelezettség elmulasztásáért kiszabott összesen 400millió forint összegű kártérítés is. 1953-ban még fennállt az internálások rendszere, amely szintén nagyon sok törvénytelenségre és hatósági visszaélésre adott lehetőséget. Hatásukban ezek az elnyomó intézkedések több millió ember életkörülményeire és komfortérzetére hatottak vissza. Egyenes volt az út az 1956-os forradalom kitöréséig.

1953. március 5-én meghalt Sztálin, ami világtörténelmi fordulópontnak minősíthető utólag. Ezután került Nagy Imre a kormány élére, bár ez és a nevével fémjelzett viszonylagos enyhülés rövid ideig tartott, mert Gerő Ernővel (született Singer Ernő) az élen egy 1954-től 1956-ig tartó visszarendeződési folyamat vette kezdetét. Ezt a felemás helyzetet pontosan jelzi, hogy bár a kitelepítéseket úgymond megszüntették, de se az államosított, elvett ingatlanokat nem adták vissza, se a Budapestről történő kitiltásról szóló határozatokat nem vonták vissza.

A törvénytelenségek miatt, a szabadabb élet reményében az 50-es években sokan próbáltak meg Nyugatra jutni a legkülönfélébb módszerekkel, akik közül a határőrizetet ellátó kék parolis ávósok sok embert elfogtak. Feltehetőleg a csornai ávós laktanyából ideszállított, előzetesen kínzás, verés következtében elhunyt, ide titokban eltemetett személyek is ebbe a körbe tartoztak.

A tapasztalatok birtokában pontosan értjük Wass Albert szavait:

„Az a micsoda, amit kommunizmusnak neveznek, olyan volt, mint egy betegség, amit lassan, fokozatosan beleoltottak a mi nemzedékünkbe. Megmérgeződtünk tőle. Szenvedtünk tőle, sokan bele is haltunk. De, akik túlélték, azok most immunisak ellene.”

A talán megszerzett immunitást a 2010-es választásokat követő időszak már mutatja, de sajnos itt egy vissza-visszatérő betegségről van szó, néha más néven – újabban neoliberalizmusnak hívják ezt a kórt, amely kísértetként járja be Európát. Ezért figyelmezzük Márai Sándor szavait:

„A kommunizmus megbukott mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”

A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján az ismeretlen áldozatok emlékére állított kopjafa tövében gondoljunk arra, hogy az ismeretlen áldozatoknak is volt családjuk, szerettek és éreztek, reménykedtek egy jobb, igazságosabb és szebb jövőben!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A temetői megemlékezést követően a résztvevők koszorút helyeztek el a Polgármesteri Hivatal falán található emléktáblánál, amely annak állít emléket, hogy a szovjet-bérenc pufajkások a levert forradalmat követően 25 ártatlan farádi polgárt gumibotoztak meg 1957. április 27-én. Ily korban éltünk…